A templom és a fehérvári ferencesek története

A legelterjedtebb és legismertebb koldulórend, az Assisi Szent Ferenc által alapított Kisebb Testvérek Rendje - közismert nevén a ferences rend - szerzetesei nem sokkal a rendalapító halála (1226) után már megtelepedtek hazánkban. Egyik első magyarországi kolostoruk volt a fehérvári, amely a város budai külvárosában állt. (Ennek az egykori rendháznak a helye ma már nem állapítható meg pontosan.) A rend életét végigkísérte a vállalt szegénység mértékéről folyó vita: városunkban a mérsékeltebb irányzathoz tartozó, Szűz Máriáról elnevezett magyarországi rendtartomány tagjai (mariánusok) éltek.

Székesfehérvár 1543-ban török uralom alá került, ekkor az egyházi igazgatás összeomlott. A ferencesek is elhagyták a várost, ám a hódoltság idején rendjük vállalta az iszlám vallású törökökkel való együttélés kockázatát, és nagy területeket bebarangolva igyekeztek a pap nélkül maradt hívek lelkigondozásának feladatait ellátni. Így a török hódoltság alatt a nép számára sokfelé a vándorló ferences "barátok" biztosították az egyetlen kapcsolatot a katolikus Egyházzal. Állandó rendház azonban a török megszállás alatt álló területeken nem működhetett, így Székesfehérváron sem (az egyetlen átmeneti kivétel Szeged-Alsóváros volt).

A mariánus ferencesek a város végleges visszafoglalása után, 1688-ban telepedhettek le újra Fehérváron. Új templomuk építéshez 1720-ban fogtak hozzá, a munkálatok 1743-ig tartottak. Mivel a hagyomány szerint ezen a helyen állt az ezredfordulón Szent István királyi palotája, és itt született Szent Imre herceg, az 1745-re elkészült főoltárt - akárcsak a templomot - Szent Imre tiszteletére szentelte fel gróf Berényi Zsigmond pécsi püspök.

Az U alakú, a templom provinciális barokk stílusához kiválóan illeszkedő egyemeletes rendház 1741-43 között épült néhány lakóház elbontása árán. A ferencesek nem csak a templomot látták el, hanem gyakran voltak a székesegyház hitszónokai is, továbbá részt vettek a börtön- és kórház-pasztorációban, a hitoktatásban. A XVIII. században egyházmegyénk huszonhárom falvában működött ferences misszió egészen addig, míg a püspöki plébániarendszer lassan ki nem épült. A rend magyarországi életében is fontos szerepet játszott a fehérvári kolostor: a középkorban több rendi nagykáptalan színhelye volt, az újabb időkben pedig helyet adott a rendi képzés filozófiai tanfolyamának.

A második világháborúban csaknem kétszáz városi polgár húzta meg magát a rendház falai közt, udvarán pedig népkonyha működött. Az épület 1945. március 19-én bombatalálatot szenvedett. Alig készült el a teljes körű rekonstrukció - amely során Áron Nagy Lajos falképekkel díszítette a rendházat is -, amikor 1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásakor a ferenceseknek is távozniuk kellett a városból. A templom az egyházmegye gondozásába került. A hajdani kolostorban pedig ipartanodai internátus, pártiroda, földhivatali irattár, levéltári raktár, orvosi rendelő, étterem egyaránt helyet kapott az évek során... 

Az épületegyüttes helyzete csak a rendszerváltás után, az egyházi ingatlanrendezés keretében változott meg, ekkor történt rekonstrukciója is. Azóta a templom jogilag újra a ferencesek tulajdonában van, de rendi közösség nem működik itt: a lelkipásztori szolgálatot továbbra is az egyházmegye látja el benne. A rendházban az Egyházmegyei Múzeum, valamint a püspökség által fenntartott konyha és étkezde működik, de bérlőként továbbra is maradtak benne állami és egyéb intézmények, irodák.


Templomigazgatók voltak:

Pajtényi László 1950 - 1953
Mórász Pál 1953 - 1982
Bejczy Gyula 1982 - 1983
Hartung István 1983 - 1991
Záborszky Kálmán 1991 - 1992
Hartung István 1992 - 1995
Kertész Péter 1995 - 2003
Nobilis Márió 2003 -